2. Évad 26. Fejezet ~Záróra+ blogzáró

Velcáám evribádi!❤
Újra itt vagyok, ami egyet jelent.
Új
Rész.
Viszont előtte, még tisztáznunk kell pár dolgot!^^
Először is ne haragudjatok, ha nem tudok mindig válaszolni a commentjeitekre. Ettől függetlenül természetesen elolvasom Őket és nagyon, nagyon örülök nekik❤ El sem hiszitek mennyit jelent.
A másik dolog, hogy már ígyis túl húztam a megszokott 20 fejezetes évad tervet, ezért úgy döntöttem, hogy még ma, ezzel a résszel hivatalosan is lezárom a blogot!^^ Pontos adatot jelenleg nem tudok mondani, ha jól tudom 17-18ezer körüli az oldalmegtekintések száma, aminek kimondhatatlanul örülök, hisz ha jól emlékszem az első évad lezárásakor 5k megtekintés volt. Ha leszámítjuk azt, hogy ez az évad 7fejezettel több lett, akkor körülbelül 2x annyian olvasták ezt az évadot, mint az előzőt. Viszont.. A feliratkozók száma nem akar növekedni és ez aggaszt..
Na de nem beszélek tovább, hisz' még meg kell írnom egy nagyon-nagyon hosszú és kimerítő évadzárót, szóval.. Fighting! .-.
Xox❤

"You're best to me"

Justin Bieber

- Nem fogunk szexelni — unottan rám nézett, majd keserűen tovább bámulta az előttünk húzódó falat. Nagyokat pislogva meredtem rá, mire grimaszolva újra felém fordult. - Most mi van?
- Elképesztő, hogy még ilyenkor is a szexre gondolsz.— nyögtem ki, miközben hitetlenül felnevettem.
- Te meg mi a francról beszélsz?
- Hogy én? — vontam föl szemöldököm. - Te akarsz szexelni velem, nem fordítva.
- Fúj.. — motyogta. — Halálom legyen inkább.
Nos.. Ti most ebből a párbeszédből semmit nem értettek, igaz? Jó, jó. Azt hiszem nem kell ennyire előre sietnünk..

~ Pár órával ezelőtt

Nem hiszem el. A "tökéletes pillanatot"  Amanda sipákolása törte meg. Egyszerűen csak ellökött magától, majd elkezdett minket hibáztatni, miszerint miért kellett nekünk pont idejönni és tuti itt halunk meg. Azóta nincs más a teremben, mint a csönd. Fojtogató, néma csönd. Legalábbis a stúdióban. A fejemben már más a helyzet.. Gondolatok ezrei cikáznak. Kérdések, melyekre most választ kaphatnék. Nem halaszthatom el. Talán ez az utolsó lehetőségem.
- Khm.. Már ha itt vagyunk.. Tudod.. Csak te és én.. — úgy nézhettem ki, mint valami idióta. Egy külföldi, aki nem beszéli a nyelvet, s örül ha egy épp kéz láb mondatot ki tud nyögni. Mi a franc? Bieber, mi van veled?
- Nem fogunk szexelni — unottan rám nézett, majd keserűen tovább bámulta az előttünk húzódó falat. Nagyokat pislogva meredtem rá, mire grimaszolva újra felém fordult. - Most mi van?
- Elképesztő, hogy még ilyenkor is a szexre gondolsz.— nyögtem ki, miközben hitetlenül felnevettem.
- Te meg mi a francról beszélsz?
- Hogy én? — vontam föl szemöldököm. - Te akarsz szexelni velem, nem fordítva.
- Fúj.. — motyogta. — Halálom legyen inkább.
Szóval így jutottunk el idáig. A légkör feszült, a terem pedig kongó üresség..
- Játsszunk! — volt..

Amanda Work

- Ugye nem gondoltad komolyan? — kezdte Zack. Igen, Zack. A sármos ex, aki végül jó képű barátom lett. Úgy értem.. Barát, barátom. Szóval értitek. Bár a múltbéli dolgokat nem igazán sikerült megbeszélnünk, úgy gondolom mindketten tovább léptünk és lezártuk a múltat.
- Hány éves vagy, öt? — kontrázott rá Selena is, mire barátnőm arcára gúnyos grimasz ült. Persze Selena sem volt rest. Nos, igen. Gomez soha nem volt az. Bár nem igazán ismertem, nekünk is volt egy közös múltunk, ami hát.. Nem keltett bennem túl jó benyomást. Viszont a legjobb fiú barátom- igen, mert ilyen igenis létezik- barátnője. Muszáj elviselnem.
- Szerintem ez egy jó ötlet! — pártolta ki Lanat lakótársnőm. - Most hogy így egybe gyűltünk, mindenki őszintén megnyílhat a másiknak. Ha bármi van, amit elszeretne mondani a másiknak, akkor most azt itt megteheti — mondandója végére érve drámain összecsapta tenyereit. Lelkesen pillantott végig unott társaságunkon, mire az Ő mosolya is eltorzult. Végül Gomez szólalt meg elsőként.
- Rendben — köszörülte meg torkát, miután kecsesen hátra dobta tökéletesen vasalt tincseit. Nos, igen. Van ami nem változik. - Kő, papír, olló.
- Hány éves vagy, öt? — tett megjegyzést Lana az előbbiekre utalva.
- Van jobb ötleted? — vonta föl szemöldökeit, mire a lány csak váll rántva lesütötte szemeit. Gomez- Williams 2-0.
- Aki ugyanazt a motivúmot mutatja, az jön a kör közepére. Felváltva tesznek fel kérdéseket egymásnak háttal ülve. Aki nem hajlandó válaszolni, büntetést kap. A büntetést a kérdés feltevője választja természetesen.
- Ez egy baromság.. — úgy terveztem, hogy csak én hallom halkan kimondott gondolataim, viszont Mr. Mindenbebelepofa közbeszólt.
- Szerintem jó ötlet.
- Persze. Hisz te is egy barom vagy.
- Héj, Ti! Ti lesztek az elsők! — szakította meg Sell bájcsevelyünket, mire csak egy full értetlen fejjel válaszoltam.
- Ti voltatok az egyetlenek, akik nem mutattak semmit. Gyerünk, be a körbe!
Persze egyértelmű, de azért elmondom. Egy, nem akartam. Kettő, végül rámkényszerítették. Törökülésben ülve támasztottuk egymás hátát. Egyikőnk sem szólt semmit. Fújtatva vettem tudomásul, nekem kell kezdeményeznem. Emlékeztek még arra a sok miértre? Na most választ kapnak!
- Szóval..
- Szóval?
- Szóval, mikor.. Emlékszel mikor elmentünk Pattiehez? Miamiba.
Meglepő módon nem gondolkozott sokat. Pedig egy éve már mindannak..  Egyből rávágta a választ.
- Igen, és?
- És egyiknap átjött Zack.. — kicsit kellemetlen volt erről beszélni. - A konyhában megcsókoltál és.. Azt akartad, hogy megpróbáljuk. Azt.. Komolyan gondoltad?
- Komolyan. És te komolyan gondoltad?
- M-melyik részét?
- Miami után visszajöttünk LA-ba. Még másnap adtunk egy interjút, amiben azt mondtad, soha nem éreztél irántam semmit. Ez igaz? — hangja monoton volt, megszokott rekedtes. Érzelmek nélküli szavak. Ennyire kiírtottam volna belőle minden jót, ami hozzám volt köthető?
- Nem. Nem volt, igaz.
Felsóhajtott, mintha csak azt mondta volna "Annyira tudtam". De hát mi mást tehettem volna? Nem akartam a fél világot magamra haragítani, mint a "Jelena kapcsolat megrontója". Mellesleg nem is tudtam mit érez.   Gúnyosan felhorkant.
- Szerettél Te engem valaha is? Bármikor. Ha egy kicsit is.. De szerettél?
Merő gúny, megvetés, fájdalom. Miért tesz úgy, mintha az egészben Ő lenne az egyetlen szenvedő alany? Miért gondolja, hogy csak neki fájt?
- Én is szenvedtem.
- Nem ez volt a kérdés — vágta vissza keményen.
- Leszarom mi volt a kérdés! — kevesen láthatták eddig ezt a hisztérikus énem. Mindig is a nyugottságomról voltam híres. Meglepődve kapta rám mindenki párjait. - Leszarom, mert rohadtul azzal csesztem el folyton mindent, hogy kussoltam! Hallgattam, tűrtem, mert másnak ez volt a jó, igaz? Nem lehetett egy önálló döntésem!
- Te velem ne emeld fel a hangod! — hangneméből ítélve kezdett Ő is kiborulni. Természetesen ez engem nem hatott meg. Tovább folytattam.
- Oh, ne haragudj! Elfelejtettem, hogy Te vagy a nagy Justin Drew Bieber, igaz?! Mert mindig az van, amit Te akarsz! Ami neked jó! Ami a pénztárcádnak a legjobb! És az, hogy mi van velem, az én érzéseimmel, az nem számít! Soha nem számított, hogy bennem mi játszódik le! Soha senki nem kérdezett meg engem. Mert nekem nem lehetnek érzéseim, ugye?! Mindenki annyira "szeretett" engem. Mindenki annyira "féltett". Azt akarták, hogy boldog legyek, miközben elfelejtettek megkérdezni arról, hogy mi a legjobb nekem? Hogy boldog vagyok? Csak néha napján.. Csak ritkán kellett volna megkérdezni jól vagyok e?  — ennyi volt. Eltört a mécses. Szilánkjai szívembe fúródtak. Lángra gyúlt a papír szív. Mindenkinek van egy türővonala. Azt hiszem túlléptem. Túllőttek a célon.
- Miért kérdeztem volna? Soha nem válaszoltál őszintén. Nem voltál hajlandó őszintén beszélni az érzéseidről — érezhetően lehiggadt. Nem volt ingerült. Inkább csak csalódott.
- Miattad hazudtam. Hazudtam saját magamnak, miattad.
- Miért?
- Mert azt akartam, hogy a legjobb legyen neked. 
- Nekem te voltál a legjobb. Nem vágytam semmi másra, csak Rád.
- Ha most azt mondanám sajnálom.. Késő lenne?
Mindvégig egyedül Őt hibáztattam, miközben csak gyáva voltam. Gyenge és gyáva. Nem voltam képes szembe szállni velük, értünk.
- Ha azt mondanám szeretlek.. Késő lenne?

Váratlan vendég(ek)

Antonia Clark POV

Mindegy mennyire keményen próbálkozunk, van hogy a dolgok nem úgy alakulnak ahogy azt szeretnénk. Viszont mindennek oka van. Meg kell tanulnunk minden helyzetből, a legjobbat kihozni. 

 - Biztos nem sejt semmit? - tette fel századjára ugyanazt a kérdést, mire a vezető ülés felől halk sóhaj csúszott ki. Oldalamra pillantva a kelletlenül feszült Biebert pillantottam meg. Állkapcsa ívbe feszült, erősen markolászta a kormány bőrjét. Úgy éreztem még egy szó a hátsó ülésről és robban! Erőltetett mosollyal fordultam hátra a-hozzám hasonlóan- extrém hajszínben virító lány felé.
 - Igen, biztos.
Próbáltam minél nyomatékosabban közölni vele, fejezze be! Úgy hiszem vette az adást, mivel lehajtott fejjel motyogott magában. Mint egy ovódás kis lány, komolyan! Kis sóhajt hallatva fordultam újra énekesünk felé.
Nem szóltam semmit, csupán figyeltem. Figyeltem mindenegyes apró rezdülését, karcos, feszült álkapcsát, kialvatlan csokoládé párjai alatt húzódó nyúzott karikáit. Nem ismertem Justin Biebert, egy dolgot azonban biztosan tudtam. Ez az ember itt mellettem szenved. Látványosan szenved. Nincs jól, ez bizonyos.

Amanda Work

Soha nem akartam olyan szánalmas, robot életet, mint amilyet a szüleimtől nap, mint nap láttam. Egy ideig azt gondoltam értünk teszik, becsületre méltó milyen sokat képesek gürcölni annak fejében, hogy megfelelő körülményeket tudjanak teremteni nekünk. Aztán később rájöttem, minden miattuk volt. Sajátmaguk miatt. Dolgoztak, hogy a munkába temetkezhessenek, miközben próbálták kerülni egymást. Egymást, miközben férj és feleség voltak! Akkor ott elhatároztam, nem leszek olyan, mint anyám vagy apám. Élvezni fogom azt amit csinálok, nem fogok beleroskadni. Nem hagyom, hogy az élet maga alá gyűrjön. Ehelyett a dolgok mégis máshogy sültek el. Hisz' én is csak menekülni tudok a munkámba. Soha, egyszer sem álltam meg. Vagy pontosabban eléjük. Nem vontam kérdőre senkit a viselkedése miatt. Helyette inkább csak elvesztem a miértekben, aminek a vége természetesen mindig az lett, hogy Biztos miattam.
Így visszagondolva, annyimindent másképp csinálnék. Megkérdezném a szüleim, miért nem voltam soha elég nekik? Megkérdezném az egykori legjobb barátnőm, miért jutottunk ide? Bármit is tett, annyira hiányoznak azok a beszélgetések, őrült partyk, az a sok lelkizős éjszaka. Neki bármit elmondhattam, de most már Ő sincs. Aztán megkérdezném a lelki világomat szétbarmoló embert, miért tette? Miért pont velem? Miért velem kellett megtennie azokat a szörnyű dolgokat? Ott volt az úszás, abbahagytam. Egy világhírű sztár turnéján táncolhattam volna, otthagytam. Egyszerűen csak mindenki és minden elől elmenekültem. Megfutamodtam, akár egy gyáva nyuszi, miközben csak szembe kellett volna néznem a problémáimmal. De még erre is képtelen voltam...

Mostanság különösképp sokat gondoltam életem egyik fő megrontójára. Igen, róla beszélek. Justin Bieberrel. A gondolataim azonban eddig soha nem öltöttek élőszereplős jeleneteket. Bizony. Azon a végestelen hosszúnak bizonyuló, sötét és poros tokyoi bérlakásban, ajtók sorai előtti folyosó végen Isten legyen a tanúm rá, még a lélek is kiszállt elernyedt testemből. Már csak pár lépés hiányzott volna kis albérleti lakásunk ajtajáig. Az agyam utasításai valahogy mégsem értek célt. Nem lettem volna képes egyik lábam a másik után még csak vonszolni sem. Persze, hogy nem! Hisz ott állt. Teljes életnagyságban, ott pontosan a lakásom bejárata előtt. Látott, még sem tett semmit. Akár csak én, állt és figyelt. Némán meredtünk egymás távoli alakjára. Akaratlanul is emlékek hadai támadtak meg. Mikor még a(z)- számomra leggyűlöltebb- iskola épülete előtt ácsorogtunk így. Nem álltunk, mint a cövek, könny sem áztatta egyikőnk arcát sem. Hatalmas vigyorral, gázoltunk át bárkin, csakhogy köszönthessük egymást. És abban a percben jött el a pillanat, mikor eszem helyett, szívem dobbanásai diktálták lépteim. Hangszálaim erőre bírása, már nehezebb feladatnak bizonyult. Megtettem az első lépést, rajtad a sor. Mint varázsszó hatottak ki nem mondott szavaim barátnőm következő tettére.
Halkan, akár egy poros, félénk kis cica hangoztak szavai. Csupán egy eleresztett, könnyektől rekedtes 'szia' volt, nekem mégis megadta a kezdő löketet. Fájdalommal telt íriszeiről könnyáztatta világos kék hajáig barangoltam. És tessék. Akaratlanul kicsúszott egy halk kuncogás. Mi ez a haj?
- Hogy nézel ki, Te lány?
Oldottságom látva eleresztett egy halvány mosolyt, mi lassan vigyorrá nőtte ki magát. Úgy álltunk ott, mint két idióta. A világ barmai.

- Ahhoz képest, hogy azt mondtad még soha nem jártál itt, többet bámulsz engem, mint az utakat — szórakoztam barátnőm árgus szemein, mik hol engem, hol telefonját vizslatták. Annyira különös, mégis jó érzéssel töltött el ez a feletébb szokatlan helyzet. Mindenesetre kivételesen nem kattogtam túl semmit, csak szimplán örültem a társaságának.
- Bocsánat — szakította meg szemkontaktusunk, miközben kis pír(?) lepte el arcát. - Csak nagyon megváltoztál.
- Ezt pont Te mondod? Mintha megfejelt volna egy törp — utaltam hajszínére.
- Kösz.. — durcássága ellenére megjelent egy halovány félmosoly is arcán, miszerint tudtam, nem vette komolyan ércelődésem. Sokáig némán sétáltunk tovább Tokyo késő esti, zsúfolt utcáin, míg Lana újból meg nem szólalt.
- Mutasd meg hol dolgozol!
- Ha? — meglepett hirtelen jött magabiztossága, viszont szétcikizett hajkoronájához hasonló tengerkék, könyörgő szemeinek nem tudtam volna nemmel válaszolni. Egy gondterhelt sóhaj után a cég felé vettem az irányt, nyomomban a lánnyal.

- HyAmi! — sietős léptekkel közeledett felém rég látott ismerősöm, miközben már a kihalt cég folyosóit ródtuk. Meglepett, hogy még itt találom.
- TaeHyung — egy szívéjes fogadtatás után, a srác karjaiból, a mellettünk toporgó felé fordultam. Miután bemutattam nekik egymásnak, türelmetlenkedő vendégem enyhe célzásokat tett "körútunk" folytatására, így kénytelen voltam gyorsan "lerázni" TaeTaet.
  - És.. Hogyan tovább? — tanácstalanodtam el.
- Mutasd meg a kifutót! Mindig is végig akartam vonulni egyen — harapta be ajkát, miközben vigyorgott, mint egy tejbetök. Teljesen bepörgött. Kissé gyanús volt a viselkedése.. Viszont nem tudtam mit tenni, elvezedtem a bizonyos teremig.
- Rendben, gyorsan éld ki magad, ugyanis fél óránk maradt — monotonon kezdtem volna ledarálni óváintő szövegem, viszont mire bezártam magunk után a hatalmas kétszárnyas ajtót, Lananak már nyoma sem volt.
Biztos felszaladt a színfalak mögé.
Fejcsóválva foglaltam helyett a nézőközönség elsősorain. Érdekes volt ezúttal más szemszögből figyelni az eseményeket. Általában a ló másik oldalán, izgatottan szoktam várakozni a pillanatra, mikor bevonulhatok. A mai napig nem tudtam teljes mértékben elhagyni a lámpalázam, viszont most, ahogy ott ültem, s figyeltem a kifutón felém közeledő alakot, úgy éreztem soha nem voltam még ilyen izgatott. Valahogy sokkal szivesebben kiálltam volna több ezer ember elé, húsz centis magassarkúban, csak ne kellett volna, ezt az óriási nyomást éreznem a mellkasomban.
Tőlem körülbelül húsz méterre ülhetett gitárjával a kezében. Mindenegyes mozdulata bizonytalan volt. Szemei félelmet tükröztek. Nem értettem semmit. El akartam rohanni, viszont ekkor eszembe jutottak délutáni szavaim. Nem menekülhetek örökké.         Először csak halk, félénk szavaival töltötte meg a helységet. Mintha csak a régi kis kölyköt láttam volna magam előtt, aki borzasztóan retteget attól, hogy elront valamit a hatalmas, telt házas közönsége előtt. Azonban jelenleg egy embernek adta elő dalba írt érzelmeit, mégis úgy éreztem mindennél fontosabb ez most neki...
Ahogy a dal végefelé közeledett, egyre bátrabban énekelt. Mély, rekedtes hangjától bizsergés futott végig testem minden pontján. Elképeztő milyen hatással bír rám. Az utolsó sorokat rótta, mikor a kifutóról felém kezdett közeledni. Minden egyes lépésnél a szívem dupla annyi vért pumpált. Tekintetünk egy percre sem szakadt el egymástól. Később nem csak mogyoró barna szemei voltak az egyetlenek, mik fogva tartottak. Székemhez érve mindkét kezével karfáimra támaszkodott. Moccani sem tudtam. Sarokba szorított! A dal utolsó szavait, szinte ajkaimra lehelte.
- Please, stay with me.
Sokáig csak szótlanul figyelt. Égető tekintete hol ajkaim, hol szemeim közt cikáztak. Kínzóan közel volt, mégsem tett semmit. Várt. Vártam. Vártunk, hogy a másik lépjen. Én viszont köz tudott, hogy nem a türelmemről vagyok híres. Elakatt lélegzettel tűrte, ahogy lassan végigsimítottam selymes arcán, aztán kezem tarkóján állapodott meg. Magamat is meglepve, -nem hogy Őt- rántottam közelebb magamhoz. Sokáig csak pihentettük párnáinkat a másikén, míg el nem eltávolodott. Egy pillanatra megszeppentem. Nem akartam, vágytam rá. Minden aggodalmam elszállt, mikor nedves izmával végigszántott alsó ajkamon. Egy halk, elhaló nyögés kiséretében engedtem magam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Nem kattogtam semmin. Az agyam teljesen kikapcsolt. Az érzelmeim átvették az irányítást.. Olyan szenvedéllyel csókolt, mint még soha senki. Mintha csak én jelenteném számára az éltető oxigént.
Erősen csipőmbe markolt, mielőtt zilálva elvált volna vöröslő ajkaimtól. Homlokát az enyémnek támasztotta. Úgy próbáltuk szabályozni szapora lélegzetvételeinket. Lassan nyitottam ki pilláim, viszont más fogadott, mint gondoltam. Az egész teremben sötétség uralkodott. Elmúlt a záróra.

Sziasztok drága Olvasóim!❤
Rengeteg agyalás után újra itt vagyok. Sokat gondolkoztam a blog sorsán. Folytassam, vagy inkább hagyjam? Kezdjek bele egy másikba? Őszintén szólva úgy érzem régen sokkal jobban írtam. Valahogy mintha fokozatosan épülnék le írás terén. Mindenesetre veszni hagyni semmikép nem szeretném az olvasóim, Titeket, így továbbra is próbálkozni fogok!^^ Remélem meglesztek velem elégedve:)
Ha tetszett komizzatok, iratkozzatok fel!❤
Xoxo.