Váratlan vendég(ek)

Antonia Clark POV

Mindegy mennyire keményen próbálkozunk, van hogy a dolgok nem úgy alakulnak ahogy azt szeretnénk. Viszont mindennek oka van. Meg kell tanulnunk minden helyzetből, a legjobbat kihozni. 

 - Biztos nem sejt semmit? - tette fel századjára ugyanazt a kérdést, mire a vezető ülés felől halk sóhaj csúszott ki. Oldalamra pillantva a kelletlenül feszült Biebert pillantottam meg. Állkapcsa ívbe feszült, erősen markolászta a kormány bőrjét. Úgy éreztem még egy szó a hátsó ülésről és robban! Erőltetett mosollyal fordultam hátra a-hozzám hasonlóan- extrém hajszínben virító lány felé.
 - Igen, biztos.
Próbáltam minél nyomatékosabban közölni vele, fejezze be! Úgy hiszem vette az adást, mivel lehajtott fejjel motyogott magában. Mint egy ovódás kis lány, komolyan! Kis sóhajt hallatva fordultam újra énekesünk felé.
Nem szóltam semmit, csupán figyeltem. Figyeltem mindenegyes apró rezdülését, karcos, feszült álkapcsát, kialvatlan csokoládé párjai alatt húzódó nyúzott karikáit. Nem ismertem Justin Biebert, egy dolgot azonban biztosan tudtam. Ez az ember itt mellettem szenved. Látványosan szenved. Nincs jól, ez bizonyos.

Amanda Work

Soha nem akartam olyan szánalmas, robot életet, mint amilyet a szüleimtől nap, mint nap láttam. Egy ideig azt gondoltam értünk teszik, becsületre méltó milyen sokat képesek gürcölni annak fejében, hogy megfelelő körülményeket tudjanak teremteni nekünk. Aztán később rájöttem, minden miattuk volt. Sajátmaguk miatt. Dolgoztak, hogy a munkába temetkezhessenek, miközben próbálták kerülni egymást. Egymást, miközben férj és feleség voltak! Akkor ott elhatároztam, nem leszek olyan, mint anyám vagy apám. Élvezni fogom azt amit csinálok, nem fogok beleroskadni. Nem hagyom, hogy az élet maga alá gyűrjön. Ehelyett a dolgok mégis máshogy sültek el. Hisz' én is csak menekülni tudok a munkámba. Soha, egyszer sem álltam meg. Vagy pontosabban eléjük. Nem vontam kérdőre senkit a viselkedése miatt. Helyette inkább csak elvesztem a miértekben, aminek a vége természetesen mindig az lett, hogy Biztos miattam.
Így visszagondolva, annyimindent másképp csinálnék. Megkérdezném a szüleim, miért nem voltam soha elég nekik? Megkérdezném az egykori legjobb barátnőm, miért jutottunk ide? Bármit is tett, annyira hiányoznak azok a beszélgetések, őrült partyk, az a sok lelkizős éjszaka. Neki bármit elmondhattam, de most már Ő sincs. Aztán megkérdezném a lelki világomat szétbarmoló embert, miért tette? Miért pont velem? Miért velem kellett megtennie azokat a szörnyű dolgokat? Ott volt az úszás, abbahagytam. Egy világhírű sztár turnéján táncolhattam volna, otthagytam. Egyszerűen csak mindenki és minden elől elmenekültem. Megfutamodtam, akár egy gyáva nyuszi, miközben csak szembe kellett volna néznem a problémáimmal. De még erre is képtelen voltam...

Mostanság különösképp sokat gondoltam életem egyik fő megrontójára. Igen, róla beszélek. Justin Bieberrel. A gondolataim azonban eddig soha nem öltöttek élőszereplős jeleneteket. Bizony. Azon a végestelen hosszúnak bizonyuló, sötét és poros tokyoi bérlakásban, ajtók sorai előtti folyosó végen Isten legyen a tanúm rá, még a lélek is kiszállt elernyedt testemből. Már csak pár lépés hiányzott volna kis albérleti lakásunk ajtajáig. Az agyam utasításai valahogy mégsem értek célt. Nem lettem volna képes egyik lábam a másik után még csak vonszolni sem. Persze, hogy nem! Hisz ott állt. Teljes életnagyságban, ott pontosan a lakásom bejárata előtt. Látott, még sem tett semmit. Akár csak én, állt és figyelt. Némán meredtünk egymás távoli alakjára. Akaratlanul is emlékek hadai támadtak meg. Mikor még a(z)- számomra leggyűlöltebb- iskola épülete előtt ácsorogtunk így. Nem álltunk, mint a cövek, könny sem áztatta egyikőnk arcát sem. Hatalmas vigyorral, gázoltunk át bárkin, csakhogy köszönthessük egymást. És abban a percben jött el a pillanat, mikor eszem helyett, szívem dobbanásai diktálták lépteim. Hangszálaim erőre bírása, már nehezebb feladatnak bizonyult. Megtettem az első lépést, rajtad a sor. Mint varázsszó hatottak ki nem mondott szavaim barátnőm következő tettére.
Halkan, akár egy poros, félénk kis cica hangoztak szavai. Csupán egy eleresztett, könnyektől rekedtes 'szia' volt, nekem mégis megadta a kezdő löketet. Fájdalommal telt íriszeiről könnyáztatta világos kék hajáig barangoltam. És tessék. Akaratlanul kicsúszott egy halk kuncogás. Mi ez a haj?
- Hogy nézel ki, Te lány?
Oldottságom látva eleresztett egy halvány mosolyt, mi lassan vigyorrá nőtte ki magát. Úgy álltunk ott, mint két idióta. A világ barmai.

- Ahhoz képest, hogy azt mondtad még soha nem jártál itt, többet bámulsz engem, mint az utakat — szórakoztam barátnőm árgus szemein, mik hol engem, hol telefonját vizslatták. Annyira különös, mégis jó érzéssel töltött el ez a feletébb szokatlan helyzet. Mindenesetre kivételesen nem kattogtam túl semmit, csak szimplán örültem a társaságának.
- Bocsánat — szakította meg szemkontaktusunk, miközben kis pír(?) lepte el arcát. - Csak nagyon megváltoztál.
- Ezt pont Te mondod? Mintha megfejelt volna egy törp — utaltam hajszínére.
- Kösz.. — durcássága ellenére megjelent egy halovány félmosoly is arcán, miszerint tudtam, nem vette komolyan ércelődésem. Sokáig némán sétáltunk tovább Tokyo késő esti, zsúfolt utcáin, míg Lana újból meg nem szólalt.
- Mutasd meg hol dolgozol!
- Ha? — meglepett hirtelen jött magabiztossága, viszont szétcikizett hajkoronájához hasonló tengerkék, könyörgő szemeinek nem tudtam volna nemmel válaszolni. Egy gondterhelt sóhaj után a cég felé vettem az irányt, nyomomban a lánnyal.

- HyAmi! — sietős léptekkel közeledett felém rég látott ismerősöm, miközben már a kihalt cég folyosóit ródtuk. Meglepett, hogy még itt találom.
- TaeHyung — egy szívéjes fogadtatás után, a srác karjaiból, a mellettünk toporgó felé fordultam. Miután bemutattam nekik egymásnak, türelmetlenkedő vendégem enyhe célzásokat tett "körútunk" folytatására, így kénytelen voltam gyorsan "lerázni" TaeTaet.
  - És.. Hogyan tovább? — tanácstalanodtam el.
- Mutasd meg a kifutót! Mindig is végig akartam vonulni egyen — harapta be ajkát, miközben vigyorgott, mint egy tejbetök. Teljesen bepörgött. Kissé gyanús volt a viselkedése.. Viszont nem tudtam mit tenni, elvezedtem a bizonyos teremig.
- Rendben, gyorsan éld ki magad, ugyanis fél óránk maradt — monotonon kezdtem volna ledarálni óváintő szövegem, viszont mire bezártam magunk után a hatalmas kétszárnyas ajtót, Lananak már nyoma sem volt.
Biztos felszaladt a színfalak mögé.
Fejcsóválva foglaltam helyett a nézőközönség elsősorain. Érdekes volt ezúttal más szemszögből figyelni az eseményeket. Általában a ló másik oldalán, izgatottan szoktam várakozni a pillanatra, mikor bevonulhatok. A mai napig nem tudtam teljes mértékben elhagyni a lámpalázam, viszont most, ahogy ott ültem, s figyeltem a kifutón felém közeledő alakot, úgy éreztem soha nem voltam még ilyen izgatott. Valahogy sokkal szivesebben kiálltam volna több ezer ember elé, húsz centis magassarkúban, csak ne kellett volna, ezt az óriási nyomást éreznem a mellkasomban.
Tőlem körülbelül húsz méterre ülhetett gitárjával a kezében. Mindenegyes mozdulata bizonytalan volt. Szemei félelmet tükröztek. Nem értettem semmit. El akartam rohanni, viszont ekkor eszembe jutottak délutáni szavaim. Nem menekülhetek örökké.         Először csak halk, félénk szavaival töltötte meg a helységet. Mintha csak a régi kis kölyköt láttam volna magam előtt, aki borzasztóan retteget attól, hogy elront valamit a hatalmas, telt házas közönsége előtt. Azonban jelenleg egy embernek adta elő dalba írt érzelmeit, mégis úgy éreztem mindennél fontosabb ez most neki...
Ahogy a dal végefelé közeledett, egyre bátrabban énekelt. Mély, rekedtes hangjától bizsergés futott végig testem minden pontján. Elképeztő milyen hatással bír rám. Az utolsó sorokat rótta, mikor a kifutóról felém kezdett közeledni. Minden egyes lépésnél a szívem dupla annyi vért pumpált. Tekintetünk egy percre sem szakadt el egymástól. Később nem csak mogyoró barna szemei voltak az egyetlenek, mik fogva tartottak. Székemhez érve mindkét kezével karfáimra támaszkodott. Moccani sem tudtam. Sarokba szorított! A dal utolsó szavait, szinte ajkaimra lehelte.
- Please, stay with me.
Sokáig csak szótlanul figyelt. Égető tekintete hol ajkaim, hol szemeim közt cikáztak. Kínzóan közel volt, mégsem tett semmit. Várt. Vártam. Vártunk, hogy a másik lépjen. Én viszont köz tudott, hogy nem a türelmemről vagyok híres. Elakatt lélegzettel tűrte, ahogy lassan végigsimítottam selymes arcán, aztán kezem tarkóján állapodott meg. Magamat is meglepve, -nem hogy Őt- rántottam közelebb magamhoz. Sokáig csak pihentettük párnáinkat a másikén, míg el nem eltávolodott. Egy pillanatra megszeppentem. Nem akartam, vágytam rá. Minden aggodalmam elszállt, mikor nedves izmával végigszántott alsó ajkamon. Egy halk, elhaló nyögés kiséretében engedtem magam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Nem kattogtam semmin. Az agyam teljesen kikapcsolt. Az érzelmeim átvették az irányítást.. Olyan szenvedéllyel csókolt, mint még soha senki. Mintha csak én jelenteném számára az éltető oxigént.
Erősen csipőmbe markolt, mielőtt zilálva elvált volna vöröslő ajkaimtól. Homlokát az enyémnek támasztotta. Úgy próbáltuk szabályozni szapora lélegzetvételeinket. Lassan nyitottam ki pilláim, viszont más fogadott, mint gondoltam. Az egész teremben sötétség uralkodott. Elmúlt a záróra.

Sziasztok drága Olvasóim!❤
Rengeteg agyalás után újra itt vagyok. Sokat gondolkoztam a blog sorsán. Folytassam, vagy inkább hagyjam? Kezdjek bele egy másikba? Őszintén szólva úgy érzem régen sokkal jobban írtam. Valahogy mintha fokozatosan épülnék le írás terén. Mindenesetre veszni hagyni semmikép nem szeretném az olvasóim, Titeket, így továbbra is próbálkozni fogok!^^ Remélem meglesztek velem elégedve:)
Ha tetszett komizzatok, iratkozzatok fel!❤
Xoxo.